Az autó sérülése javítható, az emberi lélek sebe már kevésbé
Mennyből a pokolba
A „gázolóslaci”
Bodnár László a DVSC válogatott labdarúgója halálra gázolt egy kerékpárost, aki láthatósági mellényt viselve, a saját sávjának a közepén haladt. Ezek a tények, és mint tudjuk: a tények makacs dolgok.
Szeretném leszögezni az elején, hogy Bodnárnak a tettéért a bíróság előtt felelnie kell, ámde! Miért kell a kedves újságíró „kollégáknak” (vagy én nem vagyok zsurnaliszta vagy ők nem a kollégáim) rögtön jelzőket aggatni a válogatott focistára? „A gázolós Bodnár mégis játszik a válogatottban.” Az RTL klubon már rögtön kvíz kérdést gyártottak Bodnár tragédiájából. Annyira gusztustalan, amikor emberi balsorsok, halálesetek sem szentek a kereskedelmi csatornáknak, kiárusítják a legszemélyesebb magánügyeket is. Csak a nézettség a kérdés, az, hogy mi történik később a lejáratott személlyel a kutyát sem érdekli. Hetekig csámcsogtak Antal Imre haláltusáján, Albert Györgyi alkoholizmusán, majd végzetén. Bujtor István csak most lett érdekes, amióta beteg. Nem emlékszem, hogy annyira foglalkoztatta volna a honi médiumokat a veszprémi színészkedése vagy igazgatói munkássága. Sorolhatnám, mert lenne mit, csak sajnos semmi értelme. Rohadt egy világ ez. Az sem vigasztal, hogy külföldön sincs ez másképp. Ki nem kakkantja le? Én itt élek, és így élek. A ’90-es években a nagy szólásszabadság megérkezett, az újságírói etika meg kivonult Magyarországról. „Mindenki dögöljön meg, csak én éljem túl” – felfogás dívik. A nézettség és olvasottság nem ismer határokat, bármire képesek vagy éppen képtelenek, ha arra van igény. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy azokat sem kell félteni, akikről cikkeznek. Pitiáner, „tízperces sztárok” képesek magukról kitalálni bármit, csak címlapon legyenek.
A Bodnár-ügy annyiban más, hogy ő nem vágyott az első oldalra. Elkövetett egy súlyos hibát, amiért majd lakolnia kell, de nem az újság címlapján, hanem a bíróság színe előtt. Ez a történet a gyászoló család és Bodnár magánügye. Nekünk, sportot kedvelő vagy hidegen hagyó állampolgároknak annyit kössenek az orrunkra, hogy Bodnár László játszik-e a válogatottban vagy sem.
Néhány napja még az egész ország ünnepelte, ne törjünk felette pálcát! Azzal, ha minden cikkíró rúg belé egyet, még nem lesz tehetségesebb újságíró. Ha a tálentum hiányzik is, legalább a becsület maradjon meg. Az is valami. A büntetését már most megkapta az élettől, amit a lelkiismerete rótt ki rá, ezért ne nehezítsük tovább ennek feldolgozását!
“Más hibáinak elviselésében türelemre törekedjél, mert benned is elég sok van, amit másnak kell eltűrnie.” (Kempis Tamás)
Horvátországi vendégszeretet
Vendég a háznál, üröm a háznál
Hurrá, nyaral a magyar! Irány az Adria, távol a sok búval bélelt honfitársunktól. Joggal hihetnénk azt, hogy Horvátországban, ahol szinte mindenki a turistákból él, a kisujjukban van a szívélyes vendéglátás. Hát nem. Olyannyira nem, hogy már szinte vérlázító. A jó sorsom úgy hozta, hogy merő véletlenségből az idén kétszer is „élvezhettem” déli szomszédaink vendégszeretetét. Amikor először tapasztaltam meg, hogy az étteremben miképpen szolgálnak ki, még azt hittem, hogy csak rossz helyet választottam. Később rájöttem, hogy ez általános jelenség. A poharat úgy vágják eléd, hogy akkorát koppan, mint a szemem az éhségtől az elfogyasztott lasagne – adag után. A pincért akkor látod mosolyogni, ha a kollégája éppen viccet mesélt neki, és már nem maradt ideje felvennie a fapofát, mielőtt az asztalodhoz lépne. Igazán jól öltözött felszolgálót nem láttam, pedig nem csak „Laci-konyhán” ettünk. Szabályosan lerítt az arcukról, hogy legszívesebben lehánynának, és néznék a focimeccset, ahelyett, hogy feltartod őket. Legalább tíz táplálékfelvevő helyet látogattunk meg, amire találtunk egy olyat, ahol kártyával is lehetett fizetni. Ahol nem fogadták el, ott olyan méla undorral közölték a rossz hírt, mintha azt akarták volna a tudtunkra hozni: „Viccelsz? Kártyával? Hol élsz Te?”
A barátaim elmentek (volna) vacsorázni, de arra lettek figyelmesek, amikor az étteremhez értek, hogy egy pincér megragadja a vendég torkát, és székkel együtt húzza ki az utcára, majd némi tiszteletkör megtétele után, a földön fekvő ember arcába üt egy hatalmasat. Érthető okokból a cimborák eloldalogtak éhesen.
Még szerncse, hogy kapható 2 literes is
Természetesen akadt üdítő kivétel is, és persze az ország is szép, csak ilyenkor óhatatlanul arra gondolok, hogy mennyire lehúzzák a mi Balcsinkat a külföldi lapok, holott a szomszéd tehene sem szebb, legfeljebb jobb a marketinge.
Vérciki eseteim V.
Felmérésem története,
ahol csak az emelet stimmelt
Egy kedves megrendelőm ajánlott a barátnőjének, hogy milyen szuper asztalost ismer (fizetett hirdetés), és ahogy ez lenni szokott felhívott, hogy mikor érnék rá egy felmérés erejéig. Megbeszéltük telefonon az időpontot, majd bontottuk a vonalat. Elérkezett a nagy nap, ünneplőbe öltözött a természet, az úton haptákban álltak a fák, ahogy közeledtem a lakópark felé. Megálltam a sorház elején, és tárcsáztam a hölgyet, hogy itt állok az utca sarkán, és szeretném megtudni, hogy hányadik emeletre és hányas ajtóhoz is kell mennem. (Tudni kell, hogy akkor még nem készült el teljesen az épület, meglehetősen kaotikus állapotok uralkodtak akkoriban ott.) Készséges válasz után elindultam a lépcsőházban felfelé, és vártam a nagy találkozást. Megpillantottam az emeletet, és nem sokkal később az ajtón lévő számot, rögtön tudtam: megérkeztem.
Az ajtó még rendben volt, de ami utána következett...
Hihetetlenül illedelmes módon becsöngettem, ráadásul az illemen túl, azzal is teljes mértékben tisztában voltam, ha nem jelzem, hogy ott állok az ajtó előtt, akkor nem fog beengedni a tulaj. A hangjelzés után egy fiatal srác nyitott ajtót, amin egyáltalán nem lepődtem meg, mert csupán csak azért, mert én egy hölggyel társalogtam telefonon, még lehet fiú gyermeke. Kezet fogtunk, bemutatkoztam, majd levettem a cipőmet, hogy jó benyomást keltsek, és közben rákérdeztem, hogy hol van Tünde, az én becses – idáig – nem látott megrendelőm. A meglepett csávó benézett a szobába, ahol a barátja vagy lakótársa tartózkodott, aki éppen a számítógép előtt punnyadt. Megkérdezte a haverjától, hogy ismer-e Tünde nevű lányt, de ő nemmel válaszolt. Ekkor már éreztem, hogy sürgősen vissza kell vennem a lábbelimet, amit néhány másodperccel előtte vettem le Egy húszperces bocsánatkérő nagymonológba kezdtem, és közben úgy égett az arcom, mint az MTV székház 2006-ban a békés tüntetők miatt.
Nem sokkal később csörgött a telefonom. Tünde a késésem felől érdeklődött, hogy a liftet várom-e, mert az még nincs üzembe helyezve.
- Nem várom a liftet, éppen vendégségben voltam tudtomon kívül… – feleltem a kérdésre.
Vérciki eseteim IV.
Ellopott autóm története
Kész skoda, hogy nem lopták el...
Kollégámmal, Misivel azt beszéltük meg, hogy a munka végeztével, hazafelé beugrunk felmérni egy cukrászdában, ami a lakásomtól mintegy 324 méterre található. Megálltunk a két autóval, megmértük, amit meg kellett, majd elkapott a vágy, hogy vigyek haza valamilyen süteményt, ha már egyszer ott vagyok. Amíg én válogattam a kendermagban, a munkatársam elköszönt, mert sietett valahova. Becsomagolták a sütiket, majd nagy lendülettel elindultam az édes otthonom irányába gyalog, mivel nem volt egy nagy távolság.
Nagy örömöt szereztem a barátnőmnek az édességekkel, ezért jutalmul kaptam vacsorát is. Falatozás közben már az esti focizás foglalkoztatott. Némi ejtőzés után elindultam sportolni. Abban állapodtunk meg Misivel, hogy én megyek érte, és együtt megyünk a futballozni. Ahogy közeledtem a parkolóhoz, már messziről láttam, hogy nem látom a kocsimat. Nagyságrendileg egy 10 méter sugarú körben szoktam lerakni az autómat, tehát elég hamar észrevehető, hogy hová álltam. Amikor észleltem a jelenséget, hogy az autóim száma, amit abban a pillanatban szabad szemmel látok erősen közelít a nulla felé, akkor hirtelen pánikhangulat kerített hatalmába. Beszartam, magyarul. Szélsebesen körbefutottam a lakótelepet, hátha a másik oldalon álltam meg, de már inalás közben éreztem, hogy meglehetősen valószínűtlen ez a felvetésem. Miután teljes mértékben meggyőződtem róla, hogy meglovasították a gépjárművemet, iziben tárcsáztam a rendőrséget. A beszélgetés elég feszült hangulatban telt, mert a szolgálatban lévő zsernyák azt mondta a hallójáratomba, hogy személyesen kell megtennem a feljelentést. Hiába erősködtem neki, hogy amíg bemegyek a rendőrségre, addig a kocsimat már el is adták. A zsaru nyakas maradt, én meg felettébb ideges. Mit volt mit tenni, bepötyögtem a bátyám számát is a mobilomba, hogy közöljem vele az örömhírt. A felhőtlen beszélgetés után híváskezdeményezést bonyolítottam Misi irányába. Őt is tárcsáztam, na. Felhívtam a figyelmét, (csúcsidőn kívül) hogy nem tudom elvinni focizni, de ő elvihetne a rendőrségre engem, mert az autómnak lába kélt. Némi habozás után megkérdezte Misi, hogy hol parkoltam legutóbb, nem a cukrászdánál-e véletlenül. Ekkor éreztem, ahogy a pofám égésnek indult, és csak annyit tudtam válaszolni kulturáltan, hogy „debazdmeg!” Jöhetett a körkapcsolás, miközben az arcberendezésem már lángokban állt. Újra telefonos beszélgetést eszközöltem a fentebb említett személyekkel, és mindenkit biztosítottam arról, hogy egy baromarcú vagyok.
Újra egyedül
Elérkezett a pillanat, amit nem vártunk az első perctől, de már érett, nagyon érett. A szakítás mindig nehéz, és megvan az a különös kegyetlensége, hogy nem dughatod a fejed a homokba, nem várhatod, hogy majd kibekkeled valahogy, amíg elül a vihar. A vihar közepében állsz, és nincs szélcsendes hely sehol a világon. Bármerre mész, bárkivel vagy, a fejedben folyton ott motoszkál a gondolat, hogy kész, ennyi volt. Ilyenkor nehéz a rosszra gondolni, pedig akadna a másfél év alatt belőle bőven, de mégis, most csak a szépre emlékezem. Hogy miért? Egyszerű a válasz, mert nem akarok a rosszra. Annyira rövid az élet, olyan kevés jó történik, akkor miért terheljem lelkem erszényét megannyi kellemetlen emlékkel. Az életemhez eddig is hozzátartozott rengeteg csalódás, kudarc, fájdalom, szeretteim halála, de ezekből a történésekből megpróbáltam mindig a pozitív oldalát megtartani. Meghalt apám igen, de VOLT apám, és olyan embert vesztettem el, akire büszke vagyok. Elváltam, igen, de VOLT feleségem, akivel csodálatos hat évet töltöttem, és nem bántam meg, hogy elvettem, mivel akkor tiszta szívvel úgy éreztem, ez a helyes lépés. Csupán nyolc hónapot éltem Diával, de ÉLTEM. Soha nem feledem az első másfél hónapot, amikor a föld felett járhattam egy méterrel. Zsófival három évet voltunk együtt, mert EGYÜTT, és nem egymás mellett, jóban és rosszban is. Most Bea sétál ki az életemből, amiről most még írni is nehéz, nemhogy átélni. Az utolsó napokat úgy éltem meg, mint a halálos beteg, aki állítólag jobban lesz az eltávozás előtt. Lehullott a vállunkról a teher, úgy tudtunk egymásra figyelni, mint szinte soha, de mind a ketten éreztük: ez már a hattyúdal számunkra. Üresség van bennem, végtelen üresség.
A hattyú halott.
Radnóti szavai jutnak az eszembe:
„Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet…”
Nincs mit tennem, fölkélek, mert bolond vagyok…
Vérciki eseteim III.
Konyhaszekrény beépítés Vajdáéknál
Majdnem engem építettek be a falba
A bútorépítés önmagában nem rejteget életveszélyes szituációkat, maximum egy-két, esetenként még több ujjadba kerül a feladat teljesítése. Ennél az estnél majdnem a fogamat hagytam ott.
Történt ugyanis, hogy konyhaszekrényt rendeltek az akkori cégemtől Vajdáék. Történetesen nem Vajda Attila olimpiai bajnokról van szó, hanem a státusát illetően értettem mindezt. Amikor megpillantottam a házikót, rögtön a mélyszegénység jutott az eszembe, na, nem ennél a családnál. Ipari kamerák kereszttűzében pakoltuk be a bútorokat az aulába, vagy ha úgy jobban tetszik, a nappaliba. Minden gond nélkül játszhattunk volna az ebédszünetben egy röplabdamérkőzést úgy, hogy nem kellett volna attól tartanunk, hogy a labda a mennyezethez ér. Amíg serénykedtünk a kollégámmal, addig fültanúja lehettünk egy üzleti tárgyalásnak. Talán nem lesz meglepő, ha azt írom, hogy tőzsdézés helyett képkereskedés folyt nagyüzemben. Megjött a vevő, aki többségi volt, amennyiben a házigazdát kisebbséginek tekintem. Szó szót követett, elhangzott néhány szitkozódás, majd átkozódás.
– Háljak meg, ha nem ennyiért vettem, nem tudom ócsóbbér’ adni! Dögöljön meg a lovam, tezsvér! – indult a licit a háziúrnál.
– Dögöljön, more, de ennyiért nem veszem meg, hülye azért nem vagyok. – jött a meglepő riposzt.
– Jájj, Istenem, a víremet akarod? Ingyé nem adhatom!
– Nem is kell ingyen. Adok érte: *** – és mondott cigányul egy számot, mert az összegek végig ezen a nyelven zajlottak.
– Ennyié nem adom. – makacsolta meg magát roma úr.
– Akkor megyek haza, nincs üzlet. – majd sarkon fordult, és távozott.
Mondanom sem kell, hogy egy óra múlva visszajött, és megkötötték az üzletet. A családfő a feleségéhez fordult, és nevetve mondta, hogy ez jó eladás volt, mert akár feleannyiért is megérte volna megválniuk a festménytől, mert negyed áron vették.
Amíg ezek az események történtek, addig mi a konyhaszekrényt szereltük. Éppen egy munkalapot kellett ráragasztanom egy téglafalra, ami precíziós munka volt, amikor rám förmedt a házigizda:
- Aztán, jó legyen nekem! – mondta olyan hangsúllyal, hogy már éreztem a halál leheletét a tarkómon, ha elrontanám véletlenül.
- Nyugodjon meg uram, én nem szeretem a cigánymunkát! – csúszott ki a számon ez a mondat. A kollégám éppen falat fúrt, de még ő is megállt a fúrással, amikor kimondtam az utolsó szót. Éreztem, hogy itt a vég, gondolatban elbúcsúztam anyámtól. Szidtam magam, amiért pont ez a bugyuta hasonlat jutott az eszembe, de sajnos előző héten hallottam ezt valakitől, tehát nem is volt benne a napi szókincsemben. Néhány másodperc telt el addig, amíg válaszra méltatott. Már kezdtem volna menteni az irhám, amikor közbevágott:
- Én sem szeretem a cigánymunkát! – közölte hatalmas lelki nyugalommal.
A munkatársam újra fúrni kezdett, én nekem meg akkora kő esett le a szívemről, hogy egy hétig borogattam a lábujjamat miatta.
Vérciki eseteim II.
Munkába lépésem, és fatális égésem története
A faipari technikum elvégzése után, hirtelen ötlettől vezérelve úgy gondoltam, munkába állok. Mivel a vizsgamunkám meglehetősen jól sikerült, (az egyik legjobbnak tartották az iskolában, kivételt képzett ez alól a vizsgabizottság elnöke, aki a jegyet adta rá, de ez most mellékes) az egyik szakoktatóm beajánlott egy restaurátor műhelybe, annak ellenére, hogy nem ilyen szakon végeztem. Nem tagadom, örültem a lehetőségnek több okból is. Az egyik, hogy az asztalos szakma egyik legelismertebb ága a restaurátor, és nagyon jó érzés töltött el, hogy az oktatóm bízott bennem. A másik, hogy nem kellett munkát keresnem.
Hatalmas izgalommal és várakozással léptem be a Rózsadombon található műhelybe, ahol Feri bácsi mosolya fogadott. (ekkor még szimpatikusnak tűnt az öreg) Röviden vázolta, hogy mit is kellene csinálnom, majd rátért a kényes témára is, a fizetésre.
- Háát… – nagyot fújtatott közben – százhúszat tudok adni kezdőnek, természetesen, ha látom a fejlődést, mehet ez majd feljebb is.
- Anyaúristen, ennyi pénze se anyámnak, se apámnak, de tán’ még a királynak se vót – gondoltam magamban.
Úgy okoskodtam, hogy ez a százhúszezres fizetés teljesen korrekt, ha azt veszem alapul, hogy mennyire felelősségteljes ez a meló, és milyen ügyes szakembert kíván a feladat. Ügyes is vagyok, felelősségérzetem is rendben, tehát pont nekem találták ki ezt a munkát.
- Akkor megegyeztünk Feri bácsi! – csaptam a munkától nem túl érdes, de a pénztől meglehetősen büdös kezébe. (még hogy a pénznek nincs szaga!)
- Megegyeztünk. – fogta kurtára Feri bá’.
Az első dolgom volt, hogy felhívjam az örömhírrel anyukámat.
- Megkaptam az állást, szerinted mennyit fogok keresni? – kérdeztem lelkesen.
- Nem is tudom fiacskám, 50 ezret? (ekkor a minimálbér 40e volt) – hangzott a félénk válasz.
- Neeeem, deehogy! Több!
- 60?
- Még több. – vetettem oda fellengzősen.
- 100? – jött a bátor ugrás az összegben.
- Ennél is több. – ez a válasz már félig kacagva jött ki a számból.
- Fogalmam sincs már, mondd meg! – adta fel a tippelést anyám.
- Százhúszezer forint, de ha látja a fejlődést, még lehet ennél is több.
- Gratulálok, fiacskám, nagyon ügyes vagy!
Többször eszembe jutott, hogy írok egy körlevelet e-mailben, hogy a nagy boldogságomat megosszam a világgal, ám abban az időben nemhogy internetem, de még e-mailcímem sem volt.
Jöttek a dolgos hétköznapok, amikor egy szép napon, az egyik kollégám nagyon mérges lett a rá kirótt feladat miatt.
- Ezt nem hiszem el, hogy ezért a szaros 400 Ft-os órabérért ezt kell csinálnom! – morgolódott magában, de azért sikerült elcsípnem az összegről tett megjegyzését.
Na, szép! 400 forintos órabér? Gyors fejszámolást követően rájöttem, hogy az idősebb szaki 80 ezerért tolja havonta. Akkor, az nem lehet, hogy én kezdőként százhúszezret kapjak. Érkezett is a felismerés:
százhúsz forintos órabérért dolgozom, és nem százhúszezer forintért.
Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy rabszolgaként alkalmaznak, mivel már akkor is 200-250 Ft-os órabérért lehetett dolgozni a Mc Donald’s-ban, diákmunkával. Egy hete dolgoztam a „Feri Műveknél”, (kitalált cégnév) tehát az összeg még nem volt jelentős, de nekem sokat számított ez is, hiszen albérletben laktam ekkor. Azonnal felháborodtam, és fizetésemelést kértem azzal a megjegyzéssel, ha nem ad, akkor kilépek. Kemény voltam, mi? Feri bácsi dobott egy nagyot, és feltornászta az órabéremet kettőszáz forintra. Még ez sem volt álmaim bére, de azért kezdőnek nem számított annyira trének. Eltelt négy hónap, jött is a fejlődés ezerrel, de az órabér maradt. Feri bácsi mindig gondosan figyelt arra, hogy időközönként lecsesszen, minden apróság miatt. Az egyik kedvenc letolása: „Ez túl jó lett, Tamás, ennyit nem kellett volna dolgozni ezen. Így nem korhű.” Mondanom sem kell, hogy beleröhögtem a zsebembe. Érthető okokból betelt a pohár, és teljesen becsületes módon, amíg Feri bá’ Erdélyben zsákmányolta ki az ottani magyarokat, és megvette a féltett bútoraikat potom áron, én bejelentettem a feleségének, hogy sajnos csőtörés miatt nem tudok dolgozni az nap. Ez volt hétfőn. Kinyitottam az álláskereső újságot, és felhívtam az első számot, ahol szerepelt a fizetés is. Rögtön elmentem „állásinterjúra” (akkor nem így hívták, hanem: „gyere, beszéljük meg, hogy mi van!”)
A gyakorlat veszi (fel) a mestert
Mivel életemben nem kellett még ilyen helyre mennem, ezért vittem magammal az összes bizonyítványomat (ekkor még csak négy volt). Leültem a leendő főnökömmel szemben, tegezni sem mertem, pedig nem tűnt idősebbnek harmincnál. Érdekes párbeszéd alakult ki köztünk:
- Mondd, miért szeretnél kilépni a restaurátor munkahelyedről? Az egy olyan szép szakma, régi bútorokkal foglalkozhatsz. – érdeklődött a kilépésem okáról Tibi.
- Az igazság az, hogy kevés a fizetés, de a legbosszantóbb, hogy a főnök egy hülye lakatos, és ő akarja nekem megmondani, mit hogyan csináljak. – mondtam meg a frankót Tibinek.
- Én is lakatos vagyok. – vetette oda hanyagul.
- És milyen jól áll! – vágtam vissza humorosan, miközben tűzpiros lett az arcom.
Elnevette magát, és megjegyezte, hogy ő csak a munkát szerzi, és meghallgatja a szakmai meglátásunkat, mielőtt elkezdenénk dolgozni.
Hat évig melóztam nála, és ez alatt jónéhányszor felelevenítettük még ezt a kínos párbeszédet…
Mottó:
„Magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más tegye, azt nem tűröm el!
/Cyrano de Bergerac/
Vérciki eseteim I.
VONtATott történet Miskolcon
A 90′-es évek elején, középiskolás elsős koromban vonattal utaztam hazafelé Encsről. Néhány hete járhattam ezen az útvonalon, úgyhogy még nem igazán tartózkodtam a helyzet magaslatán. Mint tétova gyermek, úgy tipegtem felfelé a miskolci Tiszai pályaudvar aluljárójának lépcsőjén, amikor megpillantottam, hogy a vonatom, az én(!) vonatom, most van indulóban. Összeszedtem minden bátorságomat, sőt, a mellettem bandukoló merszét is magamhoz vettem, majd ahogy a Burce Willis filmekben is látható,
Azt hiszed, ő nem ugrott volna fel a helyemben?
(csak ott kaszkadőr végzi ezt a mutatványt) elkezdtem futni a szerelvény mellett, majd egy óvatlan pillanatban feldobtam a hátizsákomat a nyitott ajtón át. Ezt követően rájöttem, hogy ha nem teszem én is ugyanezt, akkor a csomagom nélkülem érkezik Kazincbarcikára, majd tovább egészen Ózdig, hiszen leszállni azért mégsem tud egyedül a cvekker. Éreztem, nincs más választásom, ugranom kell… Gondolatban elköszöntem anyámtól, apámtól, testvéremtől, majd felvillant a lelki szemeim előtt megannyi baleset rémképe, amit a híradóban láttam vagy az újságban olvastam arról, amikor az ilyen meggondolatlan gyerekek, mint én, próbáltak fel- vagy leugrani a mozgó járművekről. Természetesen véres húscafatok, csonkolt lábak fotói növelték bennem a lelkesedést a cselekedetemhez. Egyre gyorsult a masina, tudtam, ha nem ugrom rögtön, akkor a Gömöri pályaudvarig rohanhatok a vonat mellett. Nagy levegőt vételeztem magamhoz, és hipp-hopp, már fenn is voltam az előtérben. Csodálkozó és rémült arcok fogadtak, amikor diadalittasan beléptem az utastérbe, de abban a pillanatban óriási fékezésre lettem figyelmes. – Biztosan észrevettek, és most jól megmondanak a szüleimnek – gondoltam magamban. De nem. Sajnos, egyáltalán nem. A kib***ott vonat ekkor állt be az indulási helyére. A pofámról ezer fokon kezdett lesülni a bőr, szerettem volna ekkor kivetni magamat az ablakon, de ezzel már elkéstem. Ott álltam megszégyenülve, az általam hitt hősből egy idióta vadbarom avanzsálódott, és kívántam, bár ne történt volna ez meg velem. De megtörtént, és így történt.
Azóta is erről beszélnek az emberek a miskolci pályaudvaron...
Apám nélkül 14 éve
Válsággal átitatott, rohanó világunkban sokszor azt sem tudjuk, hogy hányadikát írunk, vagy milyen nap van éppen, és kiváltképpen nem szoktunk megkönnyezni egy áfás-számlát. A mai reggelen éppen ez történt velem akkor, amikor a számlán megpillantottam a dátumot. Abban a minutumban tudatosult bennem, hogy 14 éve, talán percre pontosan ekkor ugrott zokogva a nyakamba anyám és a testvérem, hogy közöljék velem apám halálhírét. Próbáltam sírni, de akkor nem ment, most, ennyi év távlatában lazán sikerült, a kocsimban. Ott ültem, és zokogtam, mint egy gyerek. Hirtelen elfogott a közlésvágy, hogy ezt tudassam a környezetemmel, anyukámmal kezdtem a sort. Felhívtam a kora reggeli időpont ellenére, nem mérlegeltem. Felébresztettem, de nem bántam, úgy véltem, muszáj vele beszélnem, hogy együtt osztozhassunk abban a fájdalomban, amit a lelkemben éreztem. Mire jó egy anya, ha nem arra, hogy felhívjam, ha úgy érzem, egyedül vagyok e világban a bánatommal. Kettőnknek a gond is felére zsugorodik.
Azt hittem már túl vagyok rajta, de rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Amikor összecsapnak a fejem fölött a hullámok, és körmöm szakadtáig küzdök, hogy a víz felszínén maradjak, rám tör a vágy, hogy beszéljek apámmal, akinek a véleménye nekem a kijelölt utat mutatta mindig. Jó lenne mondani neki: Fater, gyere már, ülj ide mellém egy percre, beszélnünk kellene! De ő már nem ül le mellém, hanem fekszik, mozdulatlanul, tizennégy éve.
T-i-z-e-n-n-é-g-y é-v-e.
Kimondani is sok, hát még megélni, túlélni.
Milyen kár, hogy nincsen Isten - mert nincsen.
Bizony Isten.
Pünkösdi királysááág!!!
Nem Pesten történt az eset, de azért elmesélem.
Indulás: 2009. május 29. Budapest, 15.30
1. nap, péntek
Az a hálátlan, de megtisztelő feladat adatott meg számomra, hogy én lehettem a Zala megyei kirándulás egyik sofőrje, ami természetesen rengeteg alkoholtartalmú ital elfogyasztásának hiányával járt. A hiányérzetem hamar elillant, amikor összeállt az utazóközönségem. Név nélkül: Mary, aki nem Mari, Zita, aki Zitti, előbbi exmunkatársa, utóbbi lakótársa Nikinek, aki házigazdánk lesz Zalaegerszegen. A férfi részleg 50%-a Fábi, aki Fábián, de hívjuk inkább Fabricus García de la Penia-nak, aki mellesleg Ótvaros Nigger névre is hallgat, és Jómagam Tamás (vagy Green, de az utazás végére már Greengo, de erről később). Tehát ez a négyesfogat vágott neki az útnak, amelynek pénteki úticélja Zalaegerszeg volt. Ha azt írom, hogy a megtett kilométerek mély szomorúságban és szótlanságban teltek, abban az esetben nagyobbat hazudnék, mint a Parlamentben tartózkodó honanyák és honatyák összesen. Fábi, akiről tudni kell, hogy nem beszélni szeret, hanem hallgatni képtelen, ezért előre borítékolható volt, hogy nem lesz szükség a rádióra az autóban. Az igazság teljes feltárásához hozzátartozik, hogy szerénységem sem arról híres, hogy hosszú, hosszú másodpercekig be tudom fogni a pofám. Kijelenthetjük, hogy két szófosógép ült az autóban, és kettő, mindenre elszánt hallgató. Szerencsénkre kifinomult humorérzékről vagy zseniális színészi képességükről tettek tanúbizonyságot a lányok, mivel végig nevették az utat, ami folytán nem láttuk értelmét a humormorzsák szórásának a felfüggesztését. Felfedeztük az iraki katonák számára a spermabankot, ami egy Playboy újság segítségével valósulna meg. Amikor jönne a potenciális teherbe eső, csak annyit kellene mondania, hogy kérem a 76. oldalt, és máris megkapná John Braner őrmester testnedvét kedvére.
1. nap szintén, de már Zalaegerszegen
Egy pillanatra nem figyeltünk, és már Zalaegerszegre is érkeztünk. A hazai pályát élvező Niki, aki Niccolina fogadott minket a szüleivel és Gáborral, akit soha az életben nem nevezett még senki annak a csapatból, így maradjunk a Trash névnél. Szóval, ők négyen fogadtak minket a nyaralóban. Trash jogosulatlan előnyt szerzett azzal, hogy Niccolinával kettesben érkezett Zala-megye fővárosába, ezért – elmondása szerint, és higgyék el nem hazudik ebben – legalább 9 (kilenc) feles pálinka pihent már a pocijába, amire mi csatlakoztunk hozzájuk. A házigazda Feri, aki nagyon nagy arc, nem teketóriázott sokat, még le sem ültünk már belénk tolt 2 feles páleszt a házikó oldalában található pinceféleségben, amit mi Zsákutcának neveztünk el.
Niccolina, apukája Feri, Greengo, Josi (jó) barát, Fabricius
A Zsákutcában annyiféle pálinka volt, hogy egy kisebbfajta anonim alkoholistákból álló szabadcsapat is alkoholmérgezést kaphatott volna fél óra alatt. Mézes-, szilva-, barackpálinka, csak hogy néhányat említsek a felhozatalból. Amikor már kellő mennyiségű szeszt ittunk étvágygerjesztőnek (amit sosem értettem, hogy miért kellett inni, amikor már eleve éhesen érkeztem, és a pálinka csak rontott ezen, nemhogy éhesebbé tett volna, mindegy) jöhetett a pörkölt, galuskával és dödöllével. Eddig csak a versikéből hallottam a dödölléről, de az íze is van annyira jó, mint maga a vers. Szerencsére Trash ekkor sem hazudtolta meg magát, mert fennhangon követelte a rántotthúsát, annak ellenére, hogy ipari mennyiségű pörkölt gőzölgött az asztalon. Hipp-hopp lenyugodott, hamar elszaladt az a háromnegyed óra, amire hozzákezdhettünk a vacsorához. Megérte várni, mert valami eszméletlen finom volt az étek, amit kihagyni vétek lett volna. Nem is hagytuk ki, hanem inkább berúgtu(n)k. Még nem ért véget az este, mert három ivócimbora később érkezett.
Tündi, aki bármikor képes parasztasszonnyá inni magát, amit szilveszterkor bemutatott a társaságunknak. Ez abban nyilvánul meg, hogy a családi adag pálinka elfogyasztása után piros foltok jelentek meg orcáján, ami meglehetősen üdítő látványnak bizonyult.
Tündi párja, a páratlan Bandi, aki szereti magát Mercutionak hívni, de mi nem. Bandiról annyit érdemes megjegyezni, hogy minden reggel fut, és előfordul az is, hogy nem téved el. Az ominózus szilveszter alkalmával már a miskolci életmentőket akartuk a segítségére hívni, mert kicsit kezdett gyanússá válni az idő, amit a reggeli kocogásnak szentelt, mivel 12 órakor még mindig nem került elő.
Végül, de utolsó sorban is, Jocó, azaz Josi Barát, akit nem kell megkérni arra, hogy énekeljen és táncoljon, mert ennek ellenére szívesen megteszi, akár 36 órán át, megszakítás nélkül. Ilyenkor infúzión keresztül táplálkozik, mert különben nem tudna énekelni teli szájjal, és tánc közben leverné a tányért. Nos, a lényeg a lényeg aznapra összeállt a csapat, de micsoda csapat!
A későn jövők érezték, hogy hatalmas lemaradásban vannak, de szerencsére Feri és Ircsi is tisztában volt azzal, hogy torok nem maradhat szárazon. Intravénásan kezdték magukba tukmálni a szeszes leveket a triumvirátus tagjai, és valljuk be férfiasan, egy óra alatt behoztak minket. Ez nem lehetett véletlen, hiszen a mi fiaink! Igen, Tündi is, mert, ahogy a felest benyomta, badarság lenne nőiesnek titulálni. De ez így van rendjén, mert akkor ott este nem divatbemutatót tartottunk, és nem is a Szexi vagy nem szexi? következő válogatóját, hanem buliztunk, ittunk rendületlenül.
Josi (lent) Feri (balra) Niccolina (talán megtippelhető,hogy hol) és Banditas
Amikor a gárda kipilledt és nyugovóra tért, mindenki elfoglalta a szálláshelyét. A szerencsésebbeknek ház jutott, a szerencsétlenebbeknek a garázs. A garázslakók: Josi Barát, Trash, Fabricius stb., stb. és szerénységem. Csodálatos éjszaka volt, Josi telefonjának az ébresztője 15 percenként próbálta felébreszteni gazdáját, de rajta kívül csak a másik három fiatalember szeméből verte ki az álmot.
2. nap, szombat
Arra ébredtem, hogy (Fábi állítása szerint) egy tank próbált ellavírozni a kocsink mellett. Kiderült, egy traktor szeretett volna elsuhanni a felettébb szűk úton a három kocsi mellett. Mivel egy született mártír vagyok, ezért én álltam el a rossz helyen parkoló gépjárművekkel, majd amikor visszatértem Josi Barát is felébredt, és mivel nem dohányzik, egy nótára gyújtott rá. „Mikor iszunk már, egy kis pálinkát?” – dalolta önfeledten, és amikor rájött arra, hogy ő MÉG nem másnapos, hanem simán részeg, akkor úgy döntött, hogy aludna még egy pirinkót. Mielőtt lehunyta a szemét annyit mondott: „Úgy érzem magam, mint aki egy garázsban aludt” Nagyon jól érezte ezt, azért megnyugodtunk, hogy még tudja, hol van.
A reggelit követően, ami Trash barátunknál, vagyis maradjunk a Trash-nél, egy órán át tartott. Csak csipegetett, ímmel-ámmal, nem evett sokat, talán, ha 5-6 ember egy heti adagját fogyasztotta el. A bokatörését követően gyönyörű pocakot eresztett, ami azért mókás, mert azért meglehetősen aktívan sportol ez a hasas pasas, hosszútávfutó a lelkem. Képes 24 óra alatt 200 km felett is futni. A lúzer, inkább venne egy kocsit, nekem simán megy a 900 km is egy nap alatt… Miután mindenkinek sikerült bevinnie a szervezetébe a kellő tápanyagot, jöhetett a pakolás, mert várt minket Niccolina nagyszülei, és a beígért rétesek. Már majdnem elindultunk, amikor Jocó kitalálta, hogy fürdőzni akar a kerti medencében. Nem tűnt túl jó ötletnek, mivel a víz hőmérséklete alulról súrolta a 14C°-ot, és kánikula sem tombolt éppen. Rendíthetetlen emberünket nem lehetett eltántorítani, és belevetette magát a habokba. A mosolya az arcára fagyott, amit meg tudtam érteni, de ahelyett, hogy kimászott volna a vízből, önfeledten lubickolt tovább. Hirtelen kedvet kapott Trash is, majd rögtön követte Bandi bátyám is, ezért éreztem, hogy én sem úszom meg ezt szárazon. Kérdőn néztem Fábira, hogy vágyik-e a habokba, de ő visszautasította a csodálatos ajánlatomat, és már rohantam is a fürdőgatyámért. Egyszerre vetettük magunkat bele a medencébe.
Trash (hiányos hajkoronával) Josi (a vízfelhőben) Greengo (éppen pillangózom) Banditas (az arcán látszik, hogy langyos a víz)
A becsapódás pillanatában nem mertem volna nagy összegben fogadni, hogy nem a mentők hoznak ki, oxigénmaszkkal az arcomon. Sikerült átvészelnem a kritikus 5-6 másodpercet, és amikor örömmel nyugtáztam, hogy még élek, egy félmosolyt is sikerült kipréselnem a fogaim közül. Érthető okokból a parton maradottak komplett idiótáknak néztek minket, és ami a legszörnyűbb, igazuk is volt.
A száradást követően elindultunk Zalaszentgrótra, ahol vártak minket Niki nagyszülei a rétesekkel, és még Zalakaroson a csapatunk utolsó tagja, Andi is, akiről később kiderült, hogy a lábteniszben szervakirálynő.
Zalaszentgrót, még mindig a 2. napon
A nagyszülők már nagyon vártak minket, legalábbis mi ezzel áltattuk magunkat. Ahogy beléptünk a házba, megcsapott minket a rétes illata, ami a gyermekkoromat idézte még azokból az időkből, amikor mindenki szerette egymást, nem volt acsarkodás, politikai vitákkal átitatott fröcsögő ordibálás, és amikor a gyerek még gyerek lehetett. (ami nem így volt, de ez annyira szép gondolatnak tűnt, hogy gondoltam leírom) Tehát, beléptünk a házba és rögvest a konyhában kötöttünk ki, ahol megcsapott a rétes illata, ami a gyermekkoromat… ja, ezt már leírtam egyszer. Ott álltunk egy darabig, majd hellyel kínáltak, bár én a rétesre vágytam inkább. Nem kellett sokat várni arra sem, néhány szempillantás múlva (emlékeim szerint 5 szempillantás lehetett) már ott díszelgett az asztalon a rengeteg rétes. Illedelmesen megköszöntük, majd zabálni kezdtünk, mint akik nem táplálkoztak még a hónapban. (május 30-át írtunk ekkor, szerk.) Ahogy „kóstolgattuk” a közel 300-féle rétest, (Trash-nek biztos fájt a hasa, mert alig bírt megenni egymaga 1-1 rúd mákos- és meggyes rétest. A csapat két táborra oszlott. Marika néni rajongói klub (nagyon jól viselte a népszerűséget) és Feri bácsi nosztalgiázós, huncutkodós különítményre. Egyébként volt átjárás a szakadárok között, de ez mellékes. Fabriciussal kimentem „legelni” a kertbe, ettünk zöldborsót, sóskát, amit higiénikusan megmostunk az esővízzel teli hordóban, ahogy illik. Feri bácsi pajkos történeteket mesélt, amit néha (mindig) sérelmezett a neje, aki kijelentette, hogy ő neki senki más nem tetszik a férjén kívül. Aztán jött a fordulat, amikor Josi barátkozni kezdett Marika nénivel, aki rögtön revidiálta az előző álláspontját, és kijelentette, hogy azért Josi tetszik neki, ha ez fordítva is megvan. Ahogy telt a gyomor és múlt az idő, hamar ráébredtünk, hogy Andi nagyságrendileg egy órája vár minket a zalakarosi buszvégállomáson. Pánikszerűen elindultunk úgy fél óra múlva Zalakarosra. (képtelenek voltunk hamarabb felkerekedni, mivel maradt még a rétesből, és Trash-t nem lehetett elráncigálni az asztaltól, ugyanis két kézzel fogta az asztal lábát)
Trash kultúráltan táplálkozik
Sikerült rábeszélni Niccolina szüleit is, hogy tartsanak velünk Karosra. Hatalmas energiát emésztett fel a meggyőzés, életem legkeményebb 1,5 perce volt.
Zalakaros, hihetetlen, de még ez is a 2. napon történt
Bíztunk benne, hogy nem egy csontvázat találunk a buszmegállóban, hanem egy életvidám Andit. Szerencsénkre az utóbbi eshetőség következett be. Teljes volt a társulat, most már birtokba vehettünk a végső szálláshelyünket (nem, ez még nem a temető) a kétszintes, fantasztikus, minden igényt kielégítő apartmanunkat. Minden szinten, szinte minden megtalálható volt. Csocsóasztal az emeleten, és lábteniszpálya az udvaron. Igaz, utóbbi pályáról a tulaj nem is tudott, de mi nagyon kreatívak voltunk, és felfedeztük, hogy a nagykaput hálónak is használhatjuk. Óriási bajnokság vette kezdetét. Élet-halál harcot vívtunk egymás ellen, sőt, a saját csapaton belül is! Sikerült Maryt először lábbal oldalba-, majd kicsivel később labdával fejbe is rúgnom. Nagyokat nevettünk (érdekes módon Mary mosolya nem tűnt felhőtlennek ekkor). Este kilátogattunk a kilátó mellett található étterembe, ahol a teraszon nagyon finom gulyáslevest ettünk. Nagyon baráti légkör uralkodott, mivel a hideg miatt kettesével, összebújva pokróccal takaróztunk, hogy ne érjen minket evés közben a fagyhalál.
Andi csodálkozva néz rám, ezen én nem csodálkozom
Az étkezés csimborasszójaként (milyen jó szó, mi?) boroztunk egy hatalmasat. Miután kihörpintettük az utolsó mennyei mannát is, visszatértünk a szállásunkra, mert várt minket a pókerasztal. Elérkezett a pillanat, amit már Budapesten is nagyon tervezgettünk, készültünk rá. Külön pókerleckét vettek azok, akik eleddig még nem játszottak, tehát mindenki beleadott apait, anyait, sőt, még nagyszülőit is! Óriási érdeklődés, telt ház fogadta a pókerjátékosokat a hallban. Emlékeim szerint 22 percig tartott a játék, mert sikerült jól összeveszni két játékosnak (fedje mély homály, hogy kiknek) és a póker party sikeresen elhunyt. Néhányan az emeleten folytattuk a kártyázást, majd nyugovóra tértünk, arra gondosan ügyelve, hogy ne a saját ágyunkban tegyük ezt meg. Jó móka volt, ott aludtunk el, ahol éppen beszélgettünk, tehát némi túlzással kijelenthető, hogy a hálótársat a beszélgetőtárs(ak) határozta meg. Kész szerencse, hogy akkor nem Trash-sel beszélgettem éppen! Mázlista vagyok.
3. nap, vasárnap. Jaj, úgy élvezem én a strandot!
Megdöbbentő érzés volt arra ébredni, hogy már nem alszom. Ahogy szétnéztem az ágyamban, azt vettem észre, hogy 4 fős Laukon csoportból még Mary is beszüntette a csicsikálást. Néhány szót váltottunk, majd világgá mentem, pontosabban fagyizni, de az a Világ áthúzva táblától mintegy 500 méterre leledzett. Felkerekedtem, és elindultam a domb tetejéről – ki hinné? – a domb alja irányába. Uszkve 32,5 percet kellett korzózni ahhoz, hogy megpillantsam a fagylaltozót, amiért átkeltem az Óperenciás tenger helyett a főúton. Nagy örömömre zárva tábla köszöntött rám, így nem maradt más hátra, mint a Niki apukája által bereklámozott Koma étterem, ahol fantasztikus pizza kapható. A cukrászdától 820 méterre tanyázott eme pizzériának látszó objektum, tehát nem sokat kellett gyalogszerrel megtennem ahhoz, hogy szembesüljek az újabb csalódásommal. A pincér, miután elfoglaltam a helyem az egyik asztalnál, őszinte sajnálattal az arcán közölte: – Sajnos még nincs pizza, de még csak 10 óra van! – ki a nemiszervet érdekelt, hogy mennyi az idő? Pizzát kértem, nem a pontos időt szerettem volna megtudni. Na, mindegy, ezért csak nem vághatom fel az ereimet, így kénytelen voltam visszabaktatni a szállásra. Ahogy megérkeztem örömmel tapasztaltam, hogy megnőtt az ébrenlévők száma, méghozzá ugrásszerűen. A fenomenális reggeli elfogyasztása után Mary kivételével, mert ő az egyéni túrázást választotta, elindultunk a strandra, ahol Trash testvére dolgozik, amit azért fontos megjegyezni, mert ebből semmi előnyünk, igaz, hátrányunk sem származott a nap folyamán. Dőreség lenne azt állítani, hogy kánikulában indultunk el, de az előző napok időjárásához képest már annak is örültünk, hogy nem esett a hó. Felkészültünk a gyalogtúrára, valaki egy, valaki kettő (én), de akadt olyan is, aki megszámlálhatatlan mennyiségű (Trash, ki hitte volna?) sörrel vágott neki a végeláthatatlan etapnak.
A nagy csapat balról: Fabricius, Trash, elöl Banditas, hátul Josi és Greengo
A strand területén több csoportra oszlottunk. Niccolina és Zitti a remek hangulatú, váratlan eseményeket tartogató meleg víz mellett döntöttek, ahol az átlagéletkor felülről súrolta a 80 évet. Trash az ingyen masszást választotta, nem is értem, hogy miért? Tündi és Banditas napozni próbáltak, amit csak a Nap sütésének hiánya gátolt egy pirinkót. Ettől függetlenül feküdtek a földön, és dúdolták magukban a Süss fel Nap, fényes Nap! című örökzöld(i) slágert. Az Elit-alakulat (természetesen azért ez a remek név, mivel ennek voltam a tagja, ha a meleg vizet választottam volna, akkor annak lenne ez a neve) Tehát, az Elit-alakulat alkotóelemei: Andi, a bátor, Josi, aki nem fél a saját ágyékától, Fabricius, aki mosolyogva ugrik fejest a betonba is és Greengo, aki nemnormális. Az első próbatétel a Fekete lyuk nevű biztató csúszda, aminél csak a bejáratot látod, aztán következik a nagy sötétség. Pillanatra azt hittem, hogy Kiszel Tünde fejébe nyerünk betekintést, de aztán rájöttem, hogy az nem lehet, mert Tünci feje kong az ürességtől, itt meg szemmel látható volt, hogy víz folyik benne. Bocsánat, kissé elkalandoztam. Ahogy ott álltunk Andival a tátongó lyuk előtt, a teremőr biztatott minket: – Már tegnap délután 4 óra óta nem történt itt baleset. Akkor egy srác felült a sötét csőben, ami nagy hiba volt, mert ezzel a mozdulattal sikerült felszakítani a szemöldökét. – biztató, gondoltam magamban. Hősiesen magam elé engedtem Andit, hogy csússzon ő először. Az útjáról nem tudok beszámolni, mivel nem siklottam mellette, de az én utam majdnem az utolsó is volt. Egy hatalmas úszógumi vagy traktorbelső-féleségbe kellett belecsüccsenni, amin a két kapaszkodó biztosította, hogy a leérkezéskor is benne üljél. Ha az időérzékem nem csal, akkor 8 másodperccel az indulás után egy kanyarban sikerült kiesnem ebből a gumiból, de a legendás életösztönömnek köszönhetően nem engedtem el a bal kezemmel a kapaszkodót. Ez azért volt praktikus, mert a továbbiakban elöl csúsztam a seggemen, a fejem fölött meg az úszógumit húztam. Remek érzés egymillió ember kíváncsi tekintetére megérkezni a csőből. Ez a kaland a könyökömön jött ki, legalábbis azon tátongott egy kisebb lyuk, amin csordogált a vérem. Természetesen ez nem tántorított el attól, hogy még egy párszol megtegyem ezt az utat a halálcsövön. Miután az Elit-alakulat sallangmentesen teljesítette az első próbatételt, következhetett a szabadtéri háromféle csúszda. Az első a nyugdíjasoknak tartogatott némi adrenalin túltermelést, a másodiknál nem őszinte a mosolyod, amikor először ellököd magad onnan, a harmadik pedig egy hosszabb csőutazás lehetőségét rejti magában, aminél nem tudod rögtön eldönteni, hogy veszélyes-e avagy sem.
Zitti, Greengo, Josi és az őrült száguldás
A próbatételt külön nehezítette a remek idő. Fújt a szél és egyébként sem uralkodott rekkenő hőség. Úgy összegezném, hogy a néhány pillanatnyi élményért, amit a lecsúszás öröme jelentett, irgalmatlanul meg kellett szenvedni. Dacolva a fagyhalállal futkároztunk körbe-körbe, csúszdáról csúszdára szökkenve. Itt jegyezném meg, hogy ekkor már bővült a csapat, Banditas és Zitti a csúszdán remekelt, Tündi a fotóriporter szerepét látta el, méghozzá makulátlanul. Zitti leküzdötte a halálfélelmét, amikor a meredek csúszdán lesuhant, sőt a gigantikus csőhálózat csapdáját is igénybe vette köszönhetően a bátorító szavaimnak. Következett a hullámfürdő. Ennek a tevékenységnek annyi értelme volt, hogy készült néhány fotó rólunk, ami újra bebizonyította, hogy felnőtt emberek vagyunk, komoly gondolkodással.
Aki feldobta a talpát: Greengo, aki röhög ezen: Andi, a két seggédem a hülyeségben: Josi és Banditas
A nap fénypontjaként óriási foci szuperrangadó vette kezdetét a Juventus és a Ferencváros csapata között. Azért e két csapatnév, mert ott a strandon ilyen törülközővel rendelkeztünk. Leterítettük a földre, mint ahogy a tv-ben látható két zászló a két csapat előtt. Ekkor volt Pavel Nedved hivatalos búcsúmeccse, legalábbis Zalakaroson. Öldöklő küzdelmet, ragyogó gólokat láthattak volna a nézők, de sajnos nem voltak. (Na, jó, egy házaspár néha odanézett sörözés közben a napernyő alól)
Laukon csoport tagjai: Bandi (tipikus focinadrágban) Niki (éppen beleveti magát a küzdelembe) Fábi röhögve nézi, Andi a háttérből irányít, Josi már oda sem mer nézni, nekem csak a bal kezem bemutatása jutott
Miután jól kicsobbantuk magunkat visszatértünk a tettek mezejére vagy dombjára, ez a történet szempontjából teljes mértékben irreleváns. Mivel nagyon régen fociztunk, ezért újabb lábtenisz következett, majd amikor besötétedett, és nem rendelkeztünk világító labdával beszüntettük a játékot. A vacsorát követően orbitális házibuli vette kezdetét. Gigantikus előadók fordultak meg nálunk az internet és a laptop segítségével. A lányoknak külön csemege jutott, hiszen Trash metál kemény sztriptízt lejtett, amitől még a padlószőnyeg is felizgult. Kissé melegre sikerült a produkciója, amikor a cserépkályha tetején mellúszást imitált.
A hangulat a tetőfokára hágott, Trash ekkor volt a csúcson
Én, biztos, ami biztos, beszartam a röhögéstől. Ilyenkor mindig felötlik bennem, hogy miért nem rögzítjük ezeket a történéseket videóra? Jó kérdés.
Josi sem hazudtolta meg magát, 0-24-ben nyomta a táncot és az éneklést. Kicsit aggódtunk a szomszédok miatt, akik éppen csoportos öngyilkosságot akartak elkövetni, ezért kissé növeltük a hangerőt. Biztosra akartunk menni. A végelgyengülés után 3 perccel nyugovóra tértünk, hogy felkészüljünk a nagy visszatérésre ékes fővárosunkba.
4. nap, hétfő, a történet vége
Azzal a szomorú ténnyel kellett szembesülnük az ébredésünk után, hogy elérkezett az utolsó nap. Ez a mélabússág kihatott Trash étvágyára is, már alig bírt megenni reggelire egy négytagú család napi adagjának a kétszeresét. Kérdezte is Bandi tőle: – Jól vagy Trash? Iszol te rendesen? – erre annyira megijedt, hogy rögtön felbontott egy dobozos sört. A táplálkozást követően még pókereztünk egy ragyogót, aztán a csomagolás végeztével megtettük, amit megkövetelt a haza.
Hazamentünk.
Akiért a harang szól, de vajon hallja-e?
Állsz a sír szélén, és nem érted, mit keresel ott. Töprengsz: biztos, hogy velem történik ez? Még néhány napja beszéltél Vele, még szorította a kezed, és most zúdul rá a földtenger…
- Nincs igazság!- üvöltöd bele szótlanul a semmibe. Lelkedben hallod a hangját, amikor hív, hogy kész az ebéd, s te gondolod magadban: mindjárt megyek, mit siettetsz annyira, ráérünk, nem? Nem. Így, utólag már tudod, hogy nem értél rá, hiszen minden perc, amit Vele tölthettél kincs volt, még ha a szürke hétköznapokon bizsunak is láttad. Ha még egyszer hívna ebédelni… csak még egyszer hívna ebédelni, te szaladnál, de nincs repeta. A konyha bezárt. Örökre. Most azon jár az eszed, hogy mennyi mindent nem mondtál el neki vagy nem elégszer tetted. A sors igazságtalansága okán, de az is lehet, hogy így van rendjén, ezt pótolni lehetetlen. Maradnak az emlékek, az együtt töltött vidám és keserű percek, ezt kell beosztanod, amíg csak élsz. Ez irgalmatlanul kevés, de azt a keveset is becsülnöd kell, mert tudod, ha nem vigyázol és hagyod a feledés mély homályába veszni a memoárokat, akkor veszíted el Őt mindörökre. Azzal óvhatod emlékét, ha Róla beszélsz, átadsz az életéből egy darabkát minden hallgatódnak, és így a sok apró részletből marad fenn az egész az idők végezetéig.
Mindig meg kell halnia ahhoz valakinek, hogy becsülni tudd az élőket. Senki nem vágyik hatalmas síremlékre, sokkal inkább egy jó szóra, ami még pénzbe sem kerül. Hiába viszed naponta a virágcsokrokat a sírjára, ha éltében nem, vagy nem eléggé érezte, hogy szereted.
Becsüld az élőket és őrizd az emlékét az eltávozottaknak!
A halál, mint a gyémánt, örökké tart.
Keresztapaságom
Vannak pillanatok az életben, amit elmesélni nemigen lehet, de átélni annál inkább felemelő érzés. Éppen születésnapot ültünk, a sógornőm megvénült teljes mértékben (30 éves lett), amikor a bátyám jelezte, hogy álljak fel, mert a keresztlányom szeretne szólni hozzám. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek, de mivel a bátyám idősebb, és gyermekkoromban többször megfenyegetett, hogy egyszer agyonüt (már akkor sem hittem neki), gondoltam nem hívom ki magam ellen a sorsot, és felállok. Nagyon jól döntöttem, mert ami ezután következett, azt ülve nehezen lehetett volna bírni. Dorottya (a személyiségi jogok védelmét mellőzve a nevek megfelelnek a valóságnak, amennyiben a testvérem nem vezetett félre tíz éven keresztül és valóban Dorottyának hívják a keresztlányomat) elővett egy papírlapot, majd szavalni kezdett:
(azért volt kénytelen olvasni, mert a kedves bátyám előző este költötte eme verset és álmában nem volt képes memorizálni Dorottya)
Keresztapámnak
/Zöldi Zsolt verse, előadta: Zöldi Dorottya/
Keresztapák napja nincsen
Sehol a naptárban
Keresztapákról nincsen szó
A nagy kalendárban
Keresztapja sok embernek
Van itt a világon
Ilyen legyen, mint az enyém:
Ez a kívánságom
Mindenkinek olyan mondjuk,
Hogy a sorstól kapja
Mindenkinek lehetne jó
Bár a keresztapja
Enyém szerencsére ilyen,
Áldom is a sorsot
Nem is tör az orrom alá
Semmiféle borsot
Nem mindennap találkozunk
Nem is ez a lényeg
De szeretjük egymást nagyon
Bizony ezek tények
Drágalátos keresztapám
Mondom, amíg bírom
Mondom egyfolytában amíg
Magam el nem sírom
Izsófalva, 2009. 05. 08.
Bevallom őszintén, hogy meghatottan álltam ott, s ahogy körbenéztem anyám könnyező tekintetét kaptam el, és éreztem, ahogy csontig hatol az a csodálatos újbóli felismerés, hogy van CSALÁDOM, ha még csonka is (igaz, fater csak testben nincs velünk).
Megöleltem a keresztlányomat, megköszöntem neki a verset, és adtam neki két puszit, majd a testvéremmel megismételtem mindezt.
Lehet világválság, elveszíthetem az összes vagyonom, de soha nem fogom magamat szegénynek érezni, mert az a lelki gazdaság és összetartás, ami jellemzi a szűk családomat, kárpótol minden megpróbáltatásért.
Igaz embernek kevés a barátja, vajon elveszít még egyet?
Ami szívén, az a száján, ezért lett vádlott
Csak az igazat
Csak az igazat, a szín tiszta igazat! – hallottuk már megannyi filmben vagy a pechesebbek a bíróságon is. Az embert – jó esetben – úgy nevelik, hogy mindig törekedjen arra, hogy mondja meg a frankót, ne füllentsen. Egyszerűnek tűnik, de vajon az-e? Számtalanszor kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy bármennyire is nagy az igazságérzetünk, hiába gyűlöljük a hazugságot, bizony ennek ellenére könnyen kerülhetünk kutyaszorítóba, ha kiállunk a vélt vagy valós igazunk mellett. Magánemberként is okozhat nagy dilemmát, hogy mi a helyes lépés, mert akaratlanul megbánthatunk mást azzal, ha makacsul fenntartjuk a véleményünket. Barátságok, házasságok mehetnek tönkre vagy hagyhatnak tüskét a szívekben, ha nem mérlegelünk kellő bölcsességgel.
Ám mi a helyzet a közszereplőkkel, azokkal a személyekkel, akik nagyban formálják a közvéleményt, a közízlést? Mennyire számít az, hogy az álláspontunk vállalása, amit már nagy nyilvánosság előtt egyszer már hangoztattunk, történetesen egy közeli barátunkat nagyon érzékenyen érinti, sőt a bíróságon még bajba is sodorhatja, ha tanúskodunk ellene? Íme, a konkrét helyzet!:
Bakács Tibor Settenkedő kontra Gój Motorosok esete Fiala Jánossal
Kicsit kanyarodjunk vissza az időben. Emlékeim szerint nyolc hónapja, még a Pont FM Rádiós korszakában Fiala János elment szabadságra, ami alatt Bakács Tibor volt helyette, de nem Fialát helyettesítve – ezt fontos leszögezni. Bakács vendége a műsorban a Gój Motorosok egyik képviselője, de az is lehet, hogy az elnöke volt, de ez a történések szempontjából irreleváns. Bakács tett egy olyan kijelentést, (amit nem részleteznék, mert az írásom célja nem az, hogy igazságot tegyek, hogy kinek van/volt igaza, hanem csak a jelenségre szeretném felhívni a figyelmet) amivel Fiala hazatérvén a pihenésből, utólag meghallgatván az adásról készült felvételt nem értett egyet. Nemtetszésének a saját műsorában adott hangot, tehát ország-világ előtt vállalta a véleményét akkor és most is. Akkor volt egy kis purparlé Bakács és Fiala között, ami mára már rendeződött kettejük között. A vihar elcsendesedett, majd meg is szűnt, amikor ez a történet folytatódott a minap. Azt lehetett tudni, hogy a kritikust beperelte a Gój Motorosok Egyesülete, de nem került mostanában a figyelem központjába az ügy. Április 14-én kedd este – amikor beiktatták Bajnai Gordont – bedobtak 2db (kettő) bazalt sziklát(!) a Rádió Q kirakatába, ami nem kis pánikot okozott a rádió munkatársai között, akik éppen élő adást készítettek. Szerdán, Fiala János a KeljFelJancsi! című műsora teljes adásidejét a borzalmas esemény kiértékelésének szentelte. Meglepően inaktív érdeklődés volt tapasztalható a hallgatók részéről, és ami a legjobban bántotta a műsorvezető-riportert, hogy sem az újságírói szakma, sem a politikai elit részéről nem észlelt semmilyen szolidaritást vagy felháborodást. Nem hagyta annyiban Fiala az estet és még csütörtökön is a rádió elleni támadás volt a fő csapásirány. Hangot adott azon elégedetlenségének, hogy két nappal a kirakat bedobása után egyedül Navracsics Tibor hívta föl, hogy érdeklődjön, hogy mi is történt a Rádió Q székhelyénél. Ekkor telefonált be az élő adásba Bakács, hogy elmesélje miért nem tárcsázott azon frissiben Fialának a kődobálással kapcsolatban. A volt Megasztáros zsűritag arról számolt be, hogy szerdán, amikor az esetet taglalta Fiala a rádióban, ő éppen a bíróságon tartózkodott vádlottként, a Gój Motorosokkal folytatott pere kapcsán. A rádiós ezt megértette és ment tovább a műsorfolyam. Péntek reggel Fiala elmesélte a hallgatóságnak, hogy előző nap este felkereste telefonon a Gój Motorosok elnöke, hogy hajlandó lenne-e megjelenni tanúként a bíróságon, ahol meg kellene erősítenie azt a nyolc hónappal ezelőtti hangfelvételt, amiben Fiala kifejti Bakács számára negatív álláspontját. Némi gondolkodást követően igent mondott a felkérésnek, azzal a kitétellel, hogy nem fog semmit sem mondani azon kívül, minthogy megerősíti azt, hogy fenntartja a bő fél évvel korábban tett kijelentését. Se többet, se kevesebbet nem tesz az ügy kapcsán. Ekkor csörrent a telefon és Bakács a következőket kérdezte Fialától: „Most te tanúskodni fogsz ellenem a tárgyaláson?” Erre Fiala: „Nem, csak ha megkérdezik, hogy fenntartom-e az akkori véleményemet, akkor én ezt a bíróságon is megerősítem” (nem szó szerint így hangzott el, csak emlékezetből citálom) Bakács: „Azért ezt meggondolnám a helyedben! Na, szevasz!” – és letette a telefont. Megfagyott a levegő egy pillanatra, kellett néhány másodperc, amire Fiala újra megszólalt. Még egyszer elmondta a Gój Motorosok elnökével folytatott telefonbeszélgetést, és újra hangsúlyozta, hogy nem tehet mást, mint a saját véleményét vállalva tanúskodni, ha erre megkérik. Jöttek a becsmérlő telefonok, ahol többnyire elítélték Fiala viselkedését. Nagyon feszült perceknek lehettünk fültanúi. Érezhetően kissé egyedül marad Fiala a saját igazságával, és senki nem állt mellé, ő pedig helyzetéből adódóan nem kardoskodhatott maga mellett. Ekkor telefont ragadtam, mert úgy éreztem, hogy hangot kell adni annak a véleménynek, amelyben rávilágítok arra, hogy egy közszereplőnek igenis kutya kötelessége a hallgatói szemében megőrizni a szavahihetőségét, még abban az esetben is, ha ezzel megbántja a barátját. Kegyetlen helyzet, de aki tiszta akar maradni azok szemében, akik adnak a véleményére, egész egyszerűen nem cselekedhet másképpen.
Az igaz embernek kevés barátja van. Az újságírói szakma nem barátkereső, aki meghasonul, elbukik. Kétségtelen tény, hogy rengeteg gerinctelen tollforgatóval találkozhatunk, akik naponta adják el az ördögnek a lelküket, de őket nem tartom Pulitzer örököseinek, egyszerű nimandokról beszélünk.
Lehet Fialát szeretni vagy nem szeretni, de tetten érni hazugságon riporteri munkássága kapcsán nem.
Az embert pedig a tetteik minősítik…
Posta nem lakógyűlés
Morális válságkezelés a Postán
Magyarország, 2009 áprilisa. Válság van, világválság. Szegényednek az emberek, mindenki egyre feszültebb a létbizonytalanság miatt. Ismeretlenek és ismerősök esnek egymásnak verbálisan és tettlegesen egyaránt. Tüntetések szinte mindennaposak, folyamatos stressz alatt tartja a lakosságot valaki vagy valami.
Ebből a légkörből gondoltam kiszakadok néhány pillanatra, és elmegyek a Postára, a nyugalom szigetére. Ahogy beléptem a közintézménybe egykedvűen konstatáltam, hogy legalább harmincan állnak előttem. Nem baj – gondoltam – legalább kifújhatom magam és elgondolkozhatom az élet nagy dolgain, amíg sorra kerülök. Hozzávetőlegesen tíz perce araszolgattam, amikor belépett három személy, akik nem feltétlenül a szoláriumtól voltak barnák. Türelemmel vártak egészen tizenöt másodpercig, majd először még normál hangon kérték számon a biztonsági őr hölgyet, hogy miért nem nyitnak ki még egy ablakot, és miután nem tapasztaltak rögtön számukra pozitív változást, emeltek a hangerőn. Az őr tájékoztatta kulturált hangnemben, hogy kisvártatva nyitnak egy új ablakot, várjanak türelemmel. A „kisvártatva” időintervallum meglehetősen távolinak tűnt számukra vagy csak nem ismerték ezt a kifejezést, ezért tovább folytatták az immáron ordibáló kioktatást, megspékelve obszcén szavak használatával, ezzel is nyomatékosítva mondandójuk lényegét. „Ezért kapnak 13. havi mittudoménmit, hogy bent kávézzanak, a kurva életbe?!” – harsogta a szószóló, majd román nyelvre váltva megbeszélte társaival a további verbális taktikai lépéseket. Eközben a háttérben egy idősebb úr(?) egyetértésének adott hangot: „Igazuk van, miért nem nyitnak ki még egy ablakot? A lábukat lógatják, amikor világválság van és sokaknak nincs munkájuk.” – osztotta az észt a magyar ember. Óriási fordulat következett, kinyílt egy új ablak! A botrányhősünk elsőként ért a zsírúj pénzbefizetőhöz, kockáztatva néhány nyugdíjas testi épségét, akik alig tudtak ellépni a rohanó hangadó elöl. Nagy bánatára feleslegesen futott, mert rögtön kiderült, hogy valami nem stimmel, nem jó ablakhoz iparkodott vagy valami más miatt nem érte el a célját, ezért dühöngve elviharzott. Amíg ez a történés lezajlott, addigra az idős úr már mellettem állt, mert ő átlépett a másik sorba, hogy időt nyerjen. Így már közelről hallhattam, ahogy újra kiabálni kezd, és megint hangoztatja, hogy mennyire igaza volt a távozó, intenzíven konditermet látogató, Arany János szókincsével rendelkező barátságos fiatalembernek, ráadásul megengedhetetlen hangnemben becsmérelte a biztonsági őr nőt. Ekkor szakadt el a cérna. Odaléptem a toporzékoló papókához, – aki ránézésre egy konszolidált értelmiségnek tűnt, de a megnyilvánulása után már voltak kétségeim ezzel kapcsolatban – és határozott hangsúllyal mondtam neki: „Uram! Viselkedjen már! Adja meg a tiszteletet a hölgynek, aki csak a munkáját végzi!” Miközben ezeket közöltem a férfival, egy női hang csattant fel: „Végre egy férfi!” Nagyon jó érzés töltött el, igaz akkor még arra koncentráltam, hogy az öreg elhallgasson. Meglepetésemre egy árva kukkot nem szólt vissza, pedig számítottam rá, hogy hosszabb „eszmecsere” lesz kettőnk között, de szerencsére egyből elnémult. Kíváncsian vártam, hogy mi történik majd akkor, ha elmegy. Gondoltam beszól még egy cifrát az ajtóból, hogy úgy érezhesse ő kerekedett felül a végén. Nem így alakult, megint tévedtem. Odament a biztonsági őrhöz, és elnézést kért tőle, ráadásul meg is hajolt a nő előtt. Elégedetten álltam az ablak előtt, majd örömmel fizettem be a csekkeket. Már csak egy dolog izgatott bevallom, hogy amikor távozom, szól-e valamit a biztonsági őr nekem. Bandukoltam a kijárat felé, majd találkozott a tekintetünk az őrrel és hálás szemmel, mosolyogva, a fejét előre hajtva mondta: köszönöm. Nagyon szívesen – feleltem, és diadalittasan távoztam.
Hétköznapi történet, hétköznapi emberekkel, mégis úgy érzem, hogy nekünk, állampolgároknak kell elindulnunk a morális válságból, akár ilyen apró lépésekkel is. Nem szabad közömbösnek lennünk, és belenyugodnunk abba, hogy elerkölcstelenedik a társadalmunk. Tennünk kell, mindenkinek a saját erejéhez mérten, mert nem minden pénzkérdés, sőt, az emberi viselkedés és a mások iránti tisztelet meg pláne nem.
Ne feledjük!: „Ember lenni mindég, minden körülményben.”
Cherchez la femme! – keresd a nőt, de hol?
Keresd a nőt, de hol? Interneten? Az utcán? Munkahelyen? Iskolában? Óvodában? Szórakozóhelyen? A nőt meglátni és megkívánni akár lehet egy pillanat műve is, de megszeretni, az már kicsit macerásabb dolog. Szerelmet keresni sokféleképpen lehet:
Internet. Praktikus megoldásnak tűnik, beírjuk, hogy szerelmet keresünk és már dobja is az egymillió találatot. Ellenben nagy hibája lehet, hogy akit ajánl, az esetleg 15 ezer kilométerre lakik. Nem baj, az msn nem ismer határokat! Igaz, ízlése sincs.
Utca. Amennyire egyszerű – hiszen mindenki közlekedik utcán (legalább a kocsijáig) – annyira bonyolult is. Hiába vagy jól nevelt, lehetsz te a legjobb modorú gáláns lovag, egy magára valamit is adó nő/lány nem ismerkedik utcán. Mégis, milyen má’, ha csak úgy leszólítják séta közben? Mi játszódhat le a nő fejében?
A) Ha beleegyezik egy randevúba, azt feltételezed róla, hogy könnyen kapható kis cafka.
B) Ha nem enged a kísértésnek (éppen A-verziót elkerülendő), akkor pedig egy felfújt hólyagnak véled. 22-es csapdája nem vitás.
Munkahely. Ha főnök vagy, és úgy próbálod becserkészni a „vadat”, minimum két eset állhat fenn:
1. Azért enged a „csábításnak”, mert szeretne sokáig nálad dolgozni, vagy feljebb lépni a ranglétrán.
2. Mindezek nem állnak fenn, de te ezt feltételezed róla.
Tegyük fel, hogy egyik sem, akkor jön a nagy dilemma, ha szakítotok, maradhat-e a cégnél? Ha kirúgod, mindenki összesúg a hátad mögött, hogy biztos azért rúgtad ki, ha mégsem teszed, akkor azt gondolhatják, hogy még reménykedsz a békülésben.
Iskola. Kézenfekvő opciós lehetőség. Nem kell találkát megbeszélni, hiszen minden nap találkoztok. Éppen itt a bibi! Hamar megunjátok egymást, mivel hiányzik a másik távollétében történő vágyakozás és ábrándozás. Nincs jövőtök, mert minden pillanatokat a jelen tölti ki.
Óvoda. Hacsak az óvónővel nem, szülőként…
Szórakozóhely. Oda általában csapatostul járnak a lányok és a fiúk egyaránt. Ezért rendkívül megnehezíti az ismerkedést, mert ahhoz, hogy a célszemély közelébe kerülhess, a következő akadályokat kell leküzdened:
1. A férfi falkák gyűrűjét, akik mindenre elszántan űzik a vadat, ha éhesek, ha nem.
2. A közveszélyes barátnőit, akik a barátságuk árán is megpróbálnak leütni a kiszemelted kezéről.
3. Magát az „áldozatot”, aki nem óhajt önként és dalolva belesétálni a csapdádba, sőt, látszólag nagyon jól érzi magát magányos vadként.
4. Az alkohol fokozott mértékű fogyasztásából eredő szimpátiavesztést a hölgy szemében, ami folytán még jobban növeled a csaposszámot, és már kettesével iszod a korsó söröket a bárpultnál.
5. A kellő mennyiségű mennyei manna elfogyasztása után a biztonsági őröket, akik mindenáron szeretnének meggyőzni arról, hogy már haza szeretnél menni. Ha makacs vagy, akár mentővel is távozhatsz a helyszínről.
A felsorolt lehetőségekből is világosan érzékelheted, hogy meglehetősen összetett dolog párt találni. Természetesen semmi okod az aggodalomra, mert több nő él a Földön, mint (levegőben) férfi, így a matematikai törvényszerűségeket szem előtt tartva, okkal bizakodhatsz abban, hogy előbb-utóbb te is sorra kerülsz.
Addig is egyet tudok javasolni: keresd a nőt!
A jövőkép elkezdődött!
„Ne fogjon senki könnyelműen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz.
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.” /Petőfi/
A zsurnaliszta felelőssége honnan kezdődik, és meddig terjed? Hatalmas felelősség megragadni azt a bizonyos tollat, amit Petőfi is említ, de most úgy érzem nincs más választásom, írnom kell. Tisztában vagyok azzal, hogy ettől az írásomtól nem omlik össze a tőzsde, nem fognak tízezrek tüntetni a Parlament előtt, de magyar állampolgárként és a hazámért aggódóként nem mehetek el szó nélkül, ami ebben az országban zajlik. Világ életemben az egyenes beszéd híve voltam, vagyok és bízom benne, hogy leszek is.
Nyakunkon a gazdasági világválság, ami attól, hogy egyesek nem vesznek róla tudomást, még létezik. Az utóbbi húsz évben nem volt ekkora összefogásra szükség, mint amire most lenne. Jelen pillanatban senkit nem szabadna érdekelni, hogy ki rontotta el. Antall? Boross? Horn? Orbán? Medgyessy? Gyurcsány? Nem mindegy? Baj van, óriási baj. Itt az ujjal mutogatás nem húz ki a csávából minket, Magyarországon élőket, nációktól függetlenül. Magyar, zsidó, cigány, lengyel, sváb, jobbos, balos ember segítségére számít a haza.
Amennyiben előrehozott választások lennének, úgy legalább fél évig leállna minden, ami a jelenlegi helyzetben felérne egy öngyilkossággal. A piac, ami percről-percre változik, a válság is napról-napra, egész egyszerűen nem bírná ki az ország, ha hat hónapig béna kacsa lenne. Senkinek nem lehet érdeke, hogy Magyarország csődhelyzetbe kerüljön, legalábbis azoknak nem, akik egy kicsit is szívükön viselik a nemzetünk sorsát. Jogosan merülhet fel a kérdés bennünk, hogy azok az emberek, politikusok (nem evidens az átfedés), akik minden áldott nap kongatják a vészharangot, a világ felé azt kommunikálják, hogy végünk van, csődbe jutottunk, azok vajon mennyire szolgálják Árpád népét? Mennyire érzik át a felelősségüket azok a szónokok, akik egy rosszul megfogalmazott mondat folytán többmilliárd Ft-tól fosztják meg az államot és azon keresztül minket, állampolgárokat? Hogyan várhatjuk el egy multicégtől (amit lehet szidni, de mégis ezreknek ad munkát és ezzel kenyeret a dolgozó családjának szájába), hogy befektessen ide, amikor úton-útfélen azt hallja, olvassa, hogy nem érdemes befektetni, mert nemsokára bedől a gazdaságunk? Emberek! Térjünk már észhez, hogy itt nem Gyurcsány és Orbán ellentétről van szó, itt a lét a tét, a MI létünké! Felszínes dolog azt hinni és hiú ábránd, hogy jelen pillanatban minden megoldódna, ha kormányváltás lenne. 2010-ben minden állampolgárnak alkalma lesz eldönteni, hogy merre tovább. Most csak egy út lebeghet minden magyar ember előtt: a válságból kivezető út! Együtt kell mennünk, mert össze vagyunk kötve, ha tetszik, ha nem. Ha a fél ország megáll, a másik fele sem tud haladni tovább.
Fogjunk össze!
Jövőkép - de a jelennel mi lesz?
„Orbán Viktor lelkesen mutatta be a majdani kormányzásához készült gazdaságpolitikai könyvet, de lehet, hogy leesett az álla, amikor belelapozott. A szocialistákat keményen bíráló tanulmányból Gyurcsány Ferenc kedvenc gondolatai köszönnek vissza, és még a Bajnai-féle megszorítások is kiolvashatók belőle. A könyv szerint nem állami osztogatásra, hanem versenyre van szükség, és akkor mindenki jól jár.” – [origo]
A teljes cikk az origóról ITT olvasható.
Amennyiben valaki veszi a fáradságot és elolvassa az origo cikkét is, abból egyértelműen kiderül, hogy hiába jönne Orbán Viktor, ő sem tudna ebben a helyzetben mást csinálni. Az adócsökkentés politikáját, ha el is fogadjuk jó gondolatnak (már nem a vállalkozók szemszögéből, mert úgy nyilván támogatandó ötlet lenne), ebben a válságos helyzetben egész egyszerűen kivitelezhetetlen. Nem vagyok közgazdász, de az laikusként is megállapítható, hogy nem lehet sikeresen egy 7 évvel korábbi adópolitikát sallangmentesen alkalmazni a jelenlegi helyzetben. Nem szeretném magamra haragítani az olvasóim sokaságát, de mostanság azt látom, hogy a Fidesznek egy programja van a “majd kitalálunk valamit, csak legyen meg a 2/3-os többségünk”. Ezzel szemben Bajnai kertelés nélkül megmondta, hogy fájni fog, és én inkább viselem a fájdalmat, mintsem előzetes tünetek nélkül elpusztuljak.
„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
Hagyd örökűl, ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.
/Kölcsey Ferenc/
Kiscsicsó büszke lenne
Egy mindenkiért, mindenki Ocskayért
Magyarország „19” – Finnország
4-3 (1-1 1-1 1-1)
Először Ocskay nélkül, de mégis vele
Telt ház fogadta a Papp László Budapest Sportarénában a világhírű Finnország csapatát. Minden helyet elfoglaltak, csak egy ember hiányzott a létesítményből, de nagyon: ifjabb Ocskay Gábor. Azaz, mégsem hiányzott onnan csak a teste és persze a megszokott góljai. Tízezer torokból zúgott az „Ocskay, Ocskay” rigmus, ami egyszerre tűnt szívet melengető és hátat borzongató érzésnek.
Hónapokkal a mérkőzés előtt árusították a jegyeket, hogy minden hokibarát időben beszerezhesse magának a belépőket a nagy derbire. Még soha nem játszott egymás ellen a két csapat, ezért is volt fokozott a várakozás a szurkolók körében. Aztán jött – bár ne jött volna – az a tragikus március 24-ei éjfél, ami alapjaiban rengette meg a magyar jégkorongsportot és a sportot kedvelő hazánkfiait egyaránt. Átértékelődött minden, már senki nem arra gondolt, hogy jó lenne egy szoros meccset vívni a finnekkel vagy mennyire lesz hasznos a mérkőzés a svájci vb-re való felkészülés tekintetében. Az egyébként kulcskérdésekre nem kereshettük a választ, csak egy dolog járt mindenki fejében, méltósággal tisztelegni Ocskay Gábor emléke előtt. Kiscsicsó, ahogy a sportbarátok hívták, valószínűleg büszke lenne arra, amit a csapattársai és a nézők produkáltak ezen a napon. Hamar vezetést szereztek a finnek, de a magyar játékoson még csak a csirája sem látszott annak, hogy feladták volna lélekben. Ma legyőzhetetlen volt a válogatott, mint ahogy emlékezhetünk a Veszprém csapatára nem olyan rég, amikor Cozmáért küzdöttek a fiúk. A motivációval eddig sem volt gondja Palkovicséknak, nem kellett külön felpörgetni a társaságot a mérkőzés előtt, de ebből az összecsapásból is tisztán látszott, hogy nem turistaként utaznak majd Svájcba, az A-csoportos világbajnokságra.
Hajrá Magyarország!
A kép csalóka, Szuper Levente egyszer sem volt padlón
Interjú készült velem a KOS rádióban, a sportnapon. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy komoly válaszokat adjak, de attól tartok ez nem sikerült. Akik nem ismernék fel bársonyos hangomat, azoknak annyi segítséget adok, hogy a pingpongról ejtek néhány szót és a lottónyereményről.
Az interjú itt érhető el.
Nem indulhattam pingpongban, ezért kénytelen voltam a dartsban diadalmaskodni.
Póker(jó)arcok
Bécsi úti éjszakák
- Mi van veled, semmi? – kérdi Trashow, aki tudja, mi a jó a hidegben*.
- Semmi. – vágta rá Josi Barát (by Trashow), aki szintén birtokában van annak a tudásnak, amit a hideggel kapcsolatosan tudni illik.
- Pálinkát? – fordított a kissé leült párbeszéden Trash.
Általában így szokott kezdődni a már-már hagyományosnak mondható póker party, aminek a helyszíne többnyire a Bécsi úton található. Nehéz elmesélni, hogy milyen a hangulat ezeken az estéken, hajnalokon (ez egy alkalom!), de annyit leszögezhetek, hogy szem nem marad szárazon. Olyan poéncunami zúdul ránk minden irányból, hogy az ember már nem tudja eldönteni röhögés közben, kinek a beszólásán sír a nevetéstől. Csak az érzékeltetés kedvéért említeném meg, hogy legutóbb kizárólag a baráti társaság hím tagjai vettek részt, de ezt áthidaltuk úgy, hogy mindenkinek adtunk női nevet, és azon az éjszakán csak így hívtuk egymást. Ennek következtében lett Andrásból Abigél, Józsefből Janka, Gáborból Gertrúd, majd Gerbera, Fábiánból Flóra és Tamásból Tamara. Nagyon beleéltük magunkat a női szerepbe, mert egy két kisebb emelésnél csípőből hülyepicsáztuk le a másikat. Látványos hisztiket és besértődéseket rendeztünk. Ahogy haladtunk előre az időben, egyre jobban lazultunk el, főleg szellemileg. Többször elértük az abszolút mélypontot. Gerbera a következő viccel rukkolt elő a semmiből:
- Két kígyó megy a sivatagban…- döbbenten hallgattuk vajon mi lesz a csattanója ennek a gyenge kezdésnek – …melyik a bokszoló?
- ???
- A bal-boa.
Itt szabadult el a pokol. Zúdultak az ökörségek, nem volt megállás. Betettem az ujjam a kártya alá, majd gyorsan kihúztam. Megkérdeztem a többieket, hogy mi ez.
- ???
- Nincs ujj a lap alatt.
Megjegyezni lehetetlen, annyi humorgalacsin röpködött a levegőben.
Azon töprengtünk, hogy ezeket az estéket kamerával kellene rögzíteni, hogy az utókornak is legyen min kacagnia. Természetesen átadni nem lehet a helyzetkomikumokat, ezt átélni kell, és szerencsémre én ott lehetek. Köszönöm nektek.
All in!
*Trashow a Balaton községben töltött szilveszterünk alkalmával megkérdezte, tudjuk-e, hogy mi a jó a hidegben. A válasz: A hideg kinn van, mi meg benn. Azon az éjszakán 3 percenként kérdezte ezt meg újra, így volt módunk megjegyezni.
Szerencsekerék
Minden napra egy miniszterelnök-jelölt
- Köszöntöm önöket! Ma este megkezdjük napi miniszterelnök-jelölt sorsolásunkat. Nagy az izgalom, még senki sem tudja, hogy ki lesz az újabb szerencsés, aki néhány órán át azt gondolhatja magáról, hogy az ország elsőszámú embere lesz.
Forog a kerék, ki tudja kin áll meg? Bokros bajuszában majdnem megakad a szerencsekerék nyelve, de nagy nehezen tovább csusszan.
- Huhh, ez meleg volt, majdnem megbokrosodott ez a masina!
Szinte tapintani lehet a feszültséget, hogy ki lesz az a nagyszerű ember, akit Orbán Viktor 5 másodperccel a jelölés után alkalmatlannak tart, és újból megbizonyosodik arról, hogy ő, csakis ő alkalmas arra, hogy kivezesse az országot a válságból.
- Kedves nézőink, óriási meglepetés! Orbán Viktornál állt meg a kerék. – üvölti önfeledten a műsorvezető.
- Bocsánat tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim. Itt valami fatális hiba történt. Én ebben a gyermeteg játékban nem kívánok részt venni. Engem majd megválaszt a Nép, nincs szükségem ilyesfajta idióta sorsolásra. – fortyan fel a miniszterelnöknek még nem jelölt.
- Már engedtessék meg uram, de ön rajta volt a lehetséges jelöltek listáján, mi onnan gondoltuk, hogy vállalni fogja, ha lehetősége lesz rá.
- Vállalni is fogom, ha eljön az ideje!
- És nem jött el?
- Majd, ha én úgy döntök, hogy eljött, akkor fog elérkezni a pillanat.
- Apa, kezdődik!
- Menj játszani fiam! Most nem érek rá, éppen nem vállalom a miniszterelnökjelöltséget.
- Apa, biztosan te vagy az?
- Ne szemtelenkedj, mert elküldelek a Fásy mulatóba nézőnek!
- Jól van már, megyek…ezt mégsem akarhatom magamnak. Biztos ott lenne Sláger Tibó is. Nem elég a válság, még nézzem, ahogy együtt mulatnak Bunyós Pityuval. – mormogott a kisfiú, amíg eloldalgott a stáb mellett.
- Akkor most mit javasol? – kérdi tágra nyílt szemekkel a közjáték után a műsort már nem nagyon vezető.
- Előrehozott választást!
- Ennél előbbre is lehet? Most választották volna meg negyed órája…
- Az nem olyan, én a nemzet által szeretnék miniszterelnök lenni. – rittyentette oda peckesen.
Egy óvatlan pillanatban egy zugárus lép be az élő adásba.
- Itt a friss válságkezelő program! Ne habozzon, vegye meg most, ki tudja holnap mennyit ér a pénze? – rikkantotta korán reggel a rikkancs.
- Uram, mit keres itt az adásban? Azonnal menjen máshová válságot kezelni! – förmedt a kofára az ügyelő.
- Lári-fári, ezt a böszmeséget! Ebben a kurva országban még válságot sem lehet kezelni! – dohogott magában a titokzatos idegen.
- „Lári-fári”? Ismerős szavak, mintha hallottam volna valakitől ezt…Nem érdekes, biztosan valami félőrült lehet, aki azt hiszi, hogy van a válságból kivezető út. Aki ilyet mond, az minimum hazudik reggel, délben és este is. Rendben van, napközben nem. Csak azt tudnám, hogy most meg miért táncol és énekel? – morfondírozott magában az ügyelő.
- Van programom, igen, igen! Sálálálá…igen, igen! – távolodott a táncos komikus figura.
Döbbent csend a nézőtéren, csak a szerencsekerék forgás közbeni halk moraja hallatszik. Egyre lassabban kattognak a fogaskerekek, majd végül megáll.
Csőd.
Bal sarokban: Gyurcsány Böszme Ferenc – Jobb sarokban: Orbán Igazmondó Viktor
Az utolsó névnap
Megállt a jégszív, elhunyt ifj. Ocskay Gábor
(1975-2009)
Nehéz szavakat találni, 2009. március 24-én éjfél előtt a névnapján elment a magyar jégkorongsport egyik legnagyobb alakja. Mindössze 34 év adatott meg neki, és ebből a csekély időből 26 évet a jégen töltött, az Alba Volán SC kötelékében. Óriási veszteség hazánknak és a magyar sportnak.
Április 24-én valóra válhatott volna az álma, ami minden jégkorongozó pályafutásának csúcsa, az A csoportos világbajnokságon való részvétel. Az élet közbeszólt, és társaival már csak lélekben utazhat Svájcba a 187-szeres magyar válogatott hokis. Néhány napja készített Vujity Tvrtko egy összeállítást arról, hogy a magyar együttesek társuk elvesztése után a következő mérkőzést mindig megnyerték. Nem kétséges, hogy a nemzeti csapatunk elvesztett társukért is fognak küzdeni, méghozzá tízszeres erőbedobással. Láthattuk már a Veszprém alakulatát, hogy mekkora tartás volt bennük egy héttel Marian Cozma elvesztését követően. Eddig sem volt kétséges, hogy az egész ország felsorakozott a csapat mögött, de ezzel a drámával talán még valaki vagy valami is a fiaink mögé áll: a magyarok Istene.
Ocskay az Alba Volán tíz bajnoki címéből kilencben kulcsszerepet játszott, a magyar jégkorongsport emblematikus figurája volt. Háromszor (1994, 1995, 2006) választották meg az év játékosának, ötször (1994, 1997, 2002, 2004, 2008) lett a legtechnikásabb játékos, és háromszor (1994, 2006, 2007) a legjobb csatár. Pályafutása során kizárólag az Alba Volánban szerepelt, pedig többször csábították külföldre. – origo
Születésnapomra
Harmincegy éves lettem én -
vagyunk még így e földtekén -
koros
poros
ajándék, mellyel meglepem
az utókort az interneten:
lúzert
usert.
Harmincegy évem elsuhant,
az életnívóm nem zuhant,
dolgos,
szorgos.
Tán lehettem volna jó politikus,
de hazugon élni nem szimpatikus,
állam
álom.
Erről a tervről hamar letettem,
mert eltanácsolt az önérzetem:
lelki-
ismeret.
Így lettem bútort készítő,
számos lakást feldíszítő
takaros
iparos.
Aztán jött a nem várt fordulat,
újságíró lettem egy perc alatt:
sport-
riporter.
A médiában könnyű az ismertté válás,
elismertségre vágyom, ez a nagy kihívás:
példa
kép.
Nincsen karikás ostorom, igaz, nem is vagyok szadista.
A világ legszebb nyelvét beszélem, mégsem értjük itt egymás szavát.
Rajtam kívül még több millióan értik, hogy mire gondolok, ha azt mondom: Lila majom.
A Fradi-család megelőzi minden más rokoni kapcsolatotomat, és nem örülök, ha szurkolók összekeverik a politikát a csapat buzdításával.
Büszkén gondolok Schlosser Imrére – a 13-szoros magyar bajnokra és 7-szeres gólkirályra, Deák Bambára – aki 66 góllal volt gólkirály, Varga Zoltánra – az olimpiai bajnokra, Nyilasi Tiborra – az ezüstcipősre, Simon Tiborra – a Fradi-szív megtestesítőjére, Lipcsei Péterre – korunk meghatározó alakjára.
Itt élek Közép-Európában, de a stadionban a “B”-középben ÉLEK, és igenis Albert Flórián a labdarúgás császára!
Ferencváros mindenekfelett!
Hírek
Összeállt a Pataki-Zöldi páros
A gödöllői Pelikán rádióban egymást követte március 10-én
a Komlósi Oktatási Stúdió jelenlegi tanára és egykori növendékei.
Török László műsorát követően a KOS-35. két ösztöndíjasa,
Pataki Gábor és Zöldi Tamás vette át a mikrofont.
„Mivel a rádió még mindig hallgatható,
joggal feltételezhetjük, hogy nagy kárt nem okoztunk,
és senki sem kapott étermérgezést.” (Zöldi)
KOS-nap
a Pelikán Rádióban
Fotó: MTI
Agyonlőttek egy tatárszentgyörgyi kisfiút és édesapját – közölte a Pest Megyei Rendőrség. Az ORFK tízmillió forint nyomravezetői díjat tűzött ki az elkövetőkre. A holttesteket egy hétfő éjjeli lakástűz során találták meg, az apát és 5 éves fiát már csak holtan tudták kihozni a tűzoltók. A rendőrség előbb csak a tűz miatt nyomozott, de az áldozatokon lövésnyomokat találtak – közölte az MTI.
Tragédia, ami történt, ehhez nem férhet kétség. Meghalt egy felnőtt és egy gyermek, brutálisan lelőtték őket. Még hallatszott a távolban a halottaskocsi moraja, amikor már arról beszéltek, hogy megöltek két cigányt. A rádiót bekapcsolva már hallhattam nyilatkozni Horváth Aladár urat, a Roma Polgárjogi Alapítvány elnökét és Mohácsi Viktória asszonyt, az SZDSZ EP-képviselőjét, akik hatalmas támadásnak érzik a történteket a cigányság ellen. Érdekes. Most akkor számít, hogy ki milyen nemzetiség tagja, ha meghal vagy sem? Nem két személy hunyt el, hanem két cigány? Megmagyarázná ezt valaki? Marian Cozma esetében égbekiáltó bűn volt kijelenteni, hogy az elkövetők romák voltak. Amennyiben ezt elfogadjuk, akkor az se számítson, hogy akit megölnek az roma vagy sem. Mi a különbség a két eset között? Hacsak az nem, hogy a Cozma-gyilkosság esetében a „vérdíj” 2 millió Ft volt, aminek a felét a helyi képviselők „dobták össze”, a tatárszentgyörgyi tragédiánál pedig ez az összeg 10 milliót kóstált. Természetesen, azóta már 10 millát ér a Cozma haláláért felelős, de még szökésben lévő kézre kerítése is. Nem teljesen világos, ha azt hangoztatja minden felelősen gondolkozó, hogy nincsen cigánybűnözés, akkor ezen az elvi síkon haladva nem létezhet cigányok ellen irányuló bűnözés sem. Azzal követik el a legnagyobb hibát ebben az estben, hogy a nagy igyekezetükben, amit a cigányok jogaiért vívnak, nemhogy segítenének, hanem éppen az ellenkező hatást váltják ki. Ahelyett, hogy hagynák a nyomozókat dolgozni nyugodtan, ehelyett óriási médianyilvánosságot kerítenek az ügynek, ami által lehetetlen hatékonyan dolgozni. Így a hullámok, amik tagadhatatlanul felerősödtek mostanában, csak egyre nagyobbra korbácsolódnak. Úgy nem lehet csendet teremteni, ha mi ordítunk a leghangosabban, hogy csend legyen. Gyakran azzal cselekedjük a leghasznosabbat, ha nem teszünk semmit. A rendőrség dolga, hogy elkapja a tettest, nem a kisebbségi ombudsman feladata, hogy rendet tegyen.
Higgadtságra van szükség, nem hiányzik az olaj a tűzre. Ilyenkor egyesek szeretnek a nyilvánosság rivaldafényében sütkérezni, és kihasználni azt a pár perc hírnevet, amit ez a dráma nyújthat számukra. Különös módon a fél ország szakértő lesz a témában, bármikor átvágnák a gordiuszi csomót, ha lehetőségük nyílna rá. Nem szabad lázítani a magyart a cigány ellen és fordítva, mert az senkinek sem állhat érdekében. Itt a tiszta fej segít, mert csak hajszálra vagyunk attól, hogy addig kiáltunk farkast, amíg egyszer betoppan hozzánk. Ordas hiba lenne…
